Néha nem értem az embereket. Barátjuknak mondanak olyanokat, akik valójában az én fogalmaim szerint legfeljebb ismerősök lehetnek.... Számomra a barátság az, mikor a másik féllel egy hullámhosszon vagyok. Mikor az életemben nagy változások mennek végbe (lakáskeresés, költözés, vagy ehhez hasonlók), ott van mellettem, és segít. Segít azzal, hogy meghallgat, hogy velem együtt keres-kutat, és nem azért mert én erre kérem, hanem azért, mert neki örömet jelent, hogy segíthet. És persze én is ugyanígy vagyok vele: nem azért segítek neki, nem azért állok mellette, nem azért támogatom, mert ő kéri. Hanem azért mert örömmel tölt el, hogy Neki segíthetek, és az ő életét ezzel megkönnyíthetem. A Barát az, aki mindent tud rólam, és aki kritizálhat anélkül, hogy megbántana. Őszinte lehet velem, még akkor is, ha nem ért velem egyet, és nemtetszését fejezi ki. És én is az lehetek vele. Barát az, akivel ha találkozom, akármilyen hosszú idő után is, mindig azonnal egymásra hangolódunk. Vele órákig tudunk beszélgetni a semmiről is, sőt ugyanazokról a témákról is, amit már ezerszer átrágtunk. Talán csak a beszélgetés öröméért. Azért mert együtt vagyunk. Ő az, aki ha engem bántanak még nálam is jobban felháborodik rajta, és jobban el is keseredik. És ő vígasztal ha ilyesmi történik. Barát, akivel ezer dolog összeköt, számtalan élmény, sok közös érdeklődési kör... Egyformák vagyunk, és mégis eltérőek. És ez így jó. Ő segít átértékelni azokat a gondolatokat, amik első haragomban-bánatomban bukkanakk elő agyam legmélyéről. Együtt nevet velem, és együtt sír. (Ez persze mind viszont is értendő.)